.
Kulcsár Anita
"Mágnes van a labdában, és a kezemben is:))"

Egy2005.január 19-én  év telt el a tragédia óta. Hogy lehet egy év ennyire rövid és ennyire hosszú egyszerre. Rövid volt, mert mintha tegnap történt volna, a döbbenet, a kétségbeesés, a bánat még mindig ott él a tudatunkban, még mindig értetlenül állunk, még mindig képtelenek vagyunk belenyugodni, elfogadni. Hosszú volt, mert mennyi küzdelem, mennyi verejtékes edzés, mennyi fájdalmas ütközés, mennyi talpraugrasztó gól, mennyi drámai végjáték, mennyi új arc, mennyi új történet, mennyi változás nélküle.
Egy percre tán álljunk meg és gondoljunk bele, hogy milyen lehetett volna ez az év Vele.
Egy éve vesztettük el Kulcsár Anitát, mi után a következő sorokat írtam.
... 2006. január 19.

reggel, Velence és Pusztaszabolcs között, útban Dunaújvárosba, a szokásos edzésre, halálos autóbalaesetet szenvedett Kulcsár Anita a Dunaferr NK válogatott világklasszis beállósa. Felfoghatatlan és feldolgozhatatlan a tragédia, hihetetlenül fáj valamennyi sportszeretőnek, aki hozzám hasonlóan hosszan nem hitte el, és tán még most sem tudatosul az emberben. Hatványozza a fájdalmat a két nappal azelőtti hatalmas rangadó, ahol minden úgy alakult, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, a kezdeti nehézségek után a csapat csodálatos teljesítménnyel, meggyőzően kerekedett erős és elismerésre méltó ellenfele fölé, mindennek Anita lélegzetelállító szereplése volt az egyik fő komponense. Az első félidőben lehetőséget kapott a pihenésre, hisz szemmel láthatóan fáradt volt, a világ egyik legerősebb bajnokságának meghatározó játékosaként kemény vizsgaidőszak közepén, végén állt, ám azon a téren is megállta a helyét.   A legalkalmasabb példaképet választotta, aki Anitát mintául véve próbálta járni útját. Emlékszem, micsoda teljesítményre sarkallt csak egy félmondata a decemberi hazai Európa-bajnokság egyik mérkőzése után, mikor a rádiónak nyiltkozott. Azt kérdezték tőle, hogy mit csinál majd a meccs után, tán rövid megbeszélés és pár falat után nyugovóra térnek? Erre azt válaszolta, hogy még valószínűleg éjjel egy óráig tanul, vizsgára készül.Mindezt a kontinensviadal legközepén.
   S persze ez a teljesítményére nem volt negatív hatással. Sőt. Véleményem szerint a 2004-es nagy várakozásokkal teli, ám felemás sikereket hozó esztendőben egyedül az ő teljesítménye volt mindevégig klasszis, úgy folytatta, ahogy a horvátországi világbajnokságon abbahagyta, az olimpián is végig észtvesztő hatékonysággal értékesítette a helyzeteit. A hazai kontinenstornán is folytatta a tendenciát, ha labdát kapott, befordult és gólt lőtt, ha ez mégsem sikerült, dobhattuk a büntetőt. Azonban ez most látszik igazán, milyen természetesnek vettük, ha megláttam a pályán, tudtam, hog az plusz öt gól, hogy az ellenfél védőfalában olyan anomáliák keletkeznek általa, hogy az képtelen lesz ellent állni a magyar csapatnak.
   Őszintén sajnálom, hogy nem adatott meg ennek a csodálatos sportembernek az, hogy teljesüljön a legfőbb álma, hogy az olimpiai aranyéremmel a nyakában, a dobogó tetején a himnuszt játszák naki. Ha valaki, hát Ő megérdemelte. Vagy, méginkább, hogy mindevvel gyermekeinek, unokáinak büszkélkedhessen. Sajnálom még mindazokat, akiknek nálam jobban fáj, akik közel álltak hozzá.
   Az ember fejében ilyenkor rengeteg kétségbeesett kérdés kavarog, amit körbeölel a tehetetlenség és a szorító fájdalom. Sokan nem tudják ezt a tehetetlenséget elviselni, s elmennek részvétet nyilvánítani, gyertyát gyújtani, vagy kifejezik megrendülésüket valamelyik fórumon. Többen ehhez hasonló emlékoldalt készítettek ahol a csodálatos sportolóra és csodálatos emberre emlékeznek. Nekem is rengeteg kézilabdás anyagom van, és ennek természetesen nagyrészében Anita is szerepel, így a magam módján szerettem volna leróni tiszteletem Kulcsár Anita előtt.
...2005. január 30.